Lássuk Bamakót!

Mindössze két motorossal tudtunk interjút készíteni a Budapest-Bamako futam idei rajtjánál. Egyikük, Molnár Márk a barátok gyűrűjében töltötte az indulás előtti utolsó perceket, vidáman, nagy terveket szőve. Aztán, ahogy teltek a napok, sajnos rossz hírek is jöttek. Többen jártak szerencsétlenül, köztük épp Márk is. Szerencsére azóta itthon van, és most személyesen osztja most meg az élményeit olvasóinkkal.

Lássuk Bamakót, avagy a 196-es MárkAszerviz motoros versenyző tervei, és ami kerekedett belőle…

Rengeteg jó értelemben vett őrültség, elszántság jár annak fejében, aki rászánja magát erre az örök nyomot hagyó kalandra, nem is beszélve, ha ráadásul verseny kategóriában szeretné megállni a helyét. És itt rögtön ki is bújik a szög a zsákból: kinek mit jelent, hogy megállja a helyét? Én elmértem, vétettem, tévedtem és talán valami szuperhősnek képzeltem magam, aki nem ismer határokat. Célom nem volt más, mint megnyerni az egészet úgy, ahogy van. Annyit azért világos volt számomra, hogy a 2-3-4 fős autós csapatokkal szemben komoly a hátrányom, de részben a motor miatti előnyeim és elszántságom miatt úgy véltem, mindent összevetve nem fogok lemaradni. A tavalyi év során majd az összes ilyen pontkereső, GPS-furfangfeladatos versenyen részt vettem és e téren szinte elegendő tapasztalatot szereztem. Nagy előnynek hittem továbbá, hogy keserűség és bosszankodás nélkül képes vagyok elmenni a végletekig. Bármit meg tudok tenni, hogy megoldjak egy szituációt, vagy feladatot és sem időt, sem energiát nem sajnálok, ha terepmotorozásról van szó. Szóval úgy hittem, hogy mivel itt nem az idő a legfontosabb tényező, kitartásomnak köszönhetően képes leszek 100%-hoz közeli feladatmegoldásokkal a célba érni. Azt is mérlegeltem és úgy hittem, hogy a szervezők is halandóak, ők is a földön járnak és nem a lehetetlen küldetés megalkotása volt a céljuk :)

Így, vagy úgy, de saját hibámba, hibáimba estem, melynek részletei remélhetőleg mindenki számára kitisztultak lesznek történetem végére...

A legfontosabb dolog, amire próbáltam felkészülni, és valóban ez volt a legfontosabb, hogy alvás-, evés- és komfortigényeimet a minimumra redukáljam, erről most is azt gondolom, hogy egy Bamako-motoros számára elengedhetetlen, viszont a hangsúly a minimumon van és nem a nullán, ami sajnos az én esetemben a végkifejlethez vezetett.

A megterhelés már jóval az indulás előtt érezhető volt. A kezdeti pakolgatással/szervezgetéssel/ügyintézéssel még nem volt komoly probléma, jóleső izgalmakat és enyhe stresszt okozva inkább jó hatással volt rám. A gondok indulás előtt 4 nappal kezdődtek, mikor kiderült, hogy motoromon a hátsó kerékcsapágyak pont most kezdik felmondani a szolgálatot és világossá vált, hogy nem fogják kibírni az oda-vissza 18.000 km-t. Ez még önmagában semmi, viszont a szükséges alkatrészek megérkezésére 2 nap kellett + beszerelés, ráadásul mindez otthonomtól és a starttól több száz km-re. Akkor már láttam, hogy az utolsó napok nem a pihenésről fognak szólni, bár szerintem amúgy is nehéz pihenni egy ilyen verseny előtti izgalmi állapotban. A boglári szerviznek köszönhetően a csütörtök estére elkészült motorral hazarobogtam Győrbe, majd kezdődött az egész éjszakás szerelgetés, felpakolás. Hajnali 4-kor félbehagyva, garázstól hazamászva próbáltam rendbe rakni magam, még utoljára kádban fürdés, 1 óra párnán alvás, de reggel 7kor újra útra, elrendezni, amit lehet még otthon, a MárkAszerviz irodában és befejezni a pakolást legalább annyira, hogy délutánra még időben sikerüljön felérni Pestre, ahol persze ismét számtalan teendő várt. Pénteken éjjelre barátoknak köszönhetően első osztályú szálláshelyet találtunk egy közeli kollégiumban, ahol sajnos elment még pár óra az egyéb cuccok, ellátmány, adomány ésszerű elpakolásával. Aztán megint egy kora 6 órai kelés és sikerült is a startra karikás szemekkel érkezni.

Igazi megnyugvás csak az elindulás után ért, alig vártam ezt a pillanatot, rengeteg érzés, eufória, beteljesülés... és persze lebegtek előttem még órákon át a búcsú utolsó könnyes tekintetei. Nagyon hálás vagyok barátoknak, barátnéknek és legfőképpen Kedvesemnek, akinek legkevésbé lettem volna helyében, és tudom, hogy erre egy élet hálája is kevés lesz.

Innen, gondoltam, sínen van a kaland, lendületes tempóval már láttam magamat estére beérkezni a genovai szállodába, ahol reménykedtem, hogy legelső éjszakámat végre alapos kipihenéssel töltöm, mivel megint ki tudja, mikor lesz rá lehetőség. Aztán, ahogy elhagytam az országot, és kezdődtek a furfangos feladatok, rögtön utolsó szempont lett a hotel és a pihenés. Csupán miután az összes GPS-koordinátát sikerült hegyeken-völgyeken át teljesíteni vettem észre, hogy kel fel a nap és jó volna eligazításra és feladatleadásra beérkezni:) Így is lett, új feladatlap, kis tervezgetés és irány a 3 napos szupermaraton. Kicsit bántott, hogy az első 20 órás etap során szerzett pontok csupán 1x-es szorzóval bírtak, ami pedig innen következett, már 5 pontot ért. Eszerint így utólag nem biztos, hogy megérte feláldozni a nehezen nélkülözött pihenőidőt, de akkor örültem a jó eredménynek. Folytattam hát tovább az egyre szebb útvonalat, kellemes feladatokat. Olyannyira elégedett voltam, hogy úgy gondoltam, Monaco tengerpartjánál megérdemlem első út közbeni pihenőmet és megehetem az egyik konzervemet, mert, ha így folytatom a 20 konzervkajámból az összes hazakerül a végére:)

Evés után kis szieszta a sziklákon és úgy éreztem, kicsattanok, rajta hát! Irány Spanyolország, irány a pontok. Még mindig nem hagytam el egyet sem, de egyre több mérgelődő csapattal találkoztam, öntöttünk is lelket egymásba úgy éreztem, legalábbis nekem nagyon jól esett az a pár szó, alma, vagy épp házi süti, amikkel megkínáltak. Az első mélypont számomra a spanyol éjszakában következett be, egy pont egész éjszakai hiábavaló keresése után muszáj volt továbbindulnom, ha másnap el akartam érni az almeriai kompot. Nagyon vártam azt a hajót, tudtam, hogy azon fürdés és alvás fog várni, de az odáig tartó éjszakai út fárasztó volt. Ahol volt feladat, ott nem volt gond, de a kihalt autópályán 120-as maximummal alváshatáron „csoszogni” (mert ugye a nyomkövető éberen figyeli a sebességtúllépést), az gyilkos. Igazi örömmámor volt éjjel a tengerparton kilométereket csapatni a vízben/homokban és keresni az "elveszett" világítótornyot, régi, betemetett lövészárkokat. Nagy nehezen másnapra még a kompot sem sikerült lekésni. Nagy volt az öröm, ott volt a többi sorstárs, motoros kolléga, és még arra is maradt idő és lehetőség, hogy melegítve ehessem meg életem legfinomabb sóletkonzervét.

A 6 órás kompút számomra a kabinban zuhanyzóban és puha párnán telt, én hagytam el utoljára a hajót (mert ugye az ember alvásigénye: csak még 5 perc…).

Akkor még csak sejtettem, de az izgalmak csak itt kezdődtek. Sajnos, 12 óra és párszáz km úttalan út, folyó és szikla, valamint egy épülő körforgalom után véget is ért számomra, legalábbis ami a motoros részét illeti, no de ne menjünk ennyire előre. Várna Attila motoros sorstársam örömmel csatlakozott hozzám erre az izgalmakkal teli szakaszra. Volt még egy bő fél napunk, vagyis éjszakánk, hogy minden pont begyűjtése után elérjük a szupermaraton céltáborát, Khenifrát, nekivágyunk hát a választott nehezebb, ám több ponttal jutalmazott szakasznak (a könnyebb a másik komppal megközelíthető óceánpart volt). Igazán élménydús, de ugyanakkor mérhetetlenül fárasztó éjszaka volt. Rengeteg gyaloglás, szikla és barlangmászás, többször folyóban való motorozás és a hegyi kecskék ösvényeinek bejárása volt a program. Hajnali 2-kor 3000 méteren egy jó és egy rossz hírrel álltam Attila elé, közöltem, hogy van innen egy igazi út le a települések felé, de nekem még 2 pont miatt vissza kell mennem egy másik hegyet megmászni. Őrültségemet konstatálva Lazy Rider cimborám a falvak felé vette útját, míg én életem legkeservesebb 3 órájának néztem elébe. Sajnos motorommal nem sikerült ennyi idő alatt átkeveredni a másik hegyvonulatra, megpróbáltam hát gyalog, légvonalban, de kötél és hegymászó-felszerelés hiányában nem jártam sikerrel. Hajnal hasadtával muszáj volt elindulnom, mivel szorított az idő, hogy reggelre beérve leadhassam az elmúlt 3 nap így is szép számú megoldásait. Nagy nehezen, szó szerint árkon-bokron kijutottam én is az aszfaltútra, ahonnan már csak alig több mint 100 km volt a tábor, az újabb energiafeltöltés lehetősége. Sajnos túl messzinek bizonyult ez a cél. A jó minőségű aszfaltút, a kényelmes motorozás, a kietlen, információmentes táj és a nulla forgalom drasztikus sebességgel ringatott a legkevésbé sem figyelmes állapotba. Egy város közelében járhattam, később ez be is bizonyosodott, mikor elértem azt a bizonyos épülő körforgalmat. Amire elért tudatomig, hogy a sem táblával, sem közvilágítással, sem semmivel nem előre jelzett (és Afrikában ez így természetes) veszély tárul elém, körülbelül annyira volt időm, hogy vegyek egy nagy levegőt és próbáljak keményebb lenni az útpadkánál...

Mindenre emlékszem, nagyon sokáig tartott a repülés; nem jutottam messzire, de annál magasabbra. Földet érés után azonnal felpattantam, még talán az is megfordult fejemben, hogy semmi baj nem történt, csak vissza kell ülnöm. A motor járt, igaz fejtetőn, mint a biciklik a kormány-ülés támaszkodásán, 6-odikban alapjáraton. Gyorsan felállítom gondoltam, de csak oldalra dönteni volt erőm, akkor még volt annyi. Kulcsot kivettem, pár apróságot még összeszedtem, de arra már minden fájt, tényleg minden, megijedtem, és hogy megtegyek minden jót magamért, lefeküdtem a motorom mellé méghozzá stabil oldalfekvésben. Nem volt kényelmes, de elaludtam. 2 óra alatt ért ki a mentő, mi mást tehettem volna?

Nagyon jó esett, mintha az álmosságon kívül nem lett volna más baj. Felkeltettek és irány Taza városa. Messze volt, vagy mi voltunk lassúak, de sokáig tartott az út és vissza sem engedtek aludni. A kórház nagyon nagy volt, nagyon régi és nagyon sokan voltak, nem tudom ki volt beteg, ki ápoló és ki látogató, de mindenki velem volt elfoglalva. Mintha egy űrlényt hoztak volna egy lezuhant űrhajóból. Hamar rájöttem, hogy mindenki kedves, mindenki aggódik és szeretne segíteni. Mire felocsúdtam, kaptam mindenkitől egy plédet, gyümölcsöt, vizet meg mindent, amire azt gondolták, szükségem lehet. Nagyon hideg volt, se fűtés, sem ablak, de sok figyelő szempár és egyszer csak egy magyar "hang", Attila. Pont a baleset melletti településen talált szállást magának, és reggel, mikor elindult látta, hogy sokan tolnak egy motort be a rendőrségre. Azonnal jöttem, mondta, én meg kérdem, miért tolták olyan sokan? Melyikünk van rosszabb állapotban? Nem tudott felelni, csak hogy biztos nagy a gond, mert sokan is alig tudták mozdítani.(Később kiderült, hogy a motor még mindig 6.-ik sebességben volt és talán nincs komoly belsőszervi problémája.)

Hozták a röntgenfelvételeket, egy csont a mellemnél nagyon nincs a helyén és a folytonossága is megszakadt. Senki nem beszél angolul, Attila kiderítette (szerintem ő minden nyelvet beszéli egy kicsit) hogy délután jön egy specialista, aki ráadásul angolul is tud. Örültem, gondoltam én nem sietek, itt megvárom, motoros társam hozott addig egy telefont a legrendesebb rendőrfőnöktől és felhívta a szeretteimet, hogy megadjuk nekik a számot. Az én cuccaim, telefonom, pénzem, irataim mind a rendőrségre kerültek. De aztán kiderült, hogy nagyon nehéz telefonálnom, sem tartani nem tudtam, sem beszélni bele hangosan. Jött a specialista, azt mondta, amit hallani akartam, minden rendben lesz. Legfelső borda tört el és magától fog majd helyrejönni, gondoltam ez belefér, de ettől miért nem tudok sem lábra állni, sem kezeimet mozgatni? A többi csak zúzódás... hát nem tudom, de majd 2 hét után még most sem frankó... Pillanatnyi megnyugvásom után rögtön azon járt az eszem, hogy akkor most hova akarok jutni? Valamilyen úton-módon haza, vagy megkérve a mezőnyből valakit, akinél akad egy hely, hogy csatlakozhassak Bamakóig. Senki nem örült az ötletnek. Nem tudom, hogy az állapotom miatt, vagy azért, mert az addigra már továbbhaladt csapatoknak vissza kellett volna fordulnia, de rábeszéltek, hogy jobb nekem ott a kényelmes kórházban. Jobb is volt, folytattam a megkezdett alváskúrát, abba sem hagytam vagy 4 napig. Valaki jött, felébresztett, elment, újra szundítottam, később jöttek aggódó helybéliek, vittek sétálni, etettek, itattak, nagyon sokat foglalkoztak velem. Közben kiderült, hogy mivel van biztosításom, ők intézik a mihamarabbi hazaszállításom. Küldenek értem egy taxit, mely elvisz a Casablanca-i reptérre, Pestről pedig egy kísérőt, aki majd ott csatlakozik, és vigyáz rám az úton. Ejha, mondom le a kalappal, mert már úgy gondoltam, hogy az otthoni barátok és menyasszonyom elszántságának köszönhetően fogok csak hazajutni, akik azonnal indulni akartak értem és a motorért mindenféle alkalmatossággal. Nem akartam kitenni őket ekkora útnak, pláne, ha tényleg van ilyen humánus és kényelmes megoldás. Egyetlen probléma csupán a járgány, az ugyanis a biztosítót nem érinti, mégis voltak olyan rendesek, hogy elszállíttatták és biztonságba helyezték addig, míg a lábon visszatérő karaván be nem megy érte és lesznek olyan kedvesek, hogy hazahozzák nekem. Persze nyugodt addig nem lehetek, míg ez zökkenőmentesen nem sikerül, bürokráciai buktató ugyanis van a dologban bőven.

A taxi reggelre megérkezett, könnyes búcsú a kórház minden betegétől, orvosától és ápolójától, valamint a látogatóktól. Akkor még nem tudtam pontosan milyen hosszú és főleg azt nem, hogy mennyi ideig tartó út vár rám, de közben a navigációmon megnézve 400km-es távolság megtételéhez majd 15 óra kellett. Talán ez szemlélteti az afrikai közlekedést, de minden jó, ha jó a vége, épségben megérkeztünk Marokkó luxusvárosába, első osztályú szállodába. Reggel érkezett szimpatikus kísérőm, egy kis városnézés, majd 3 repülőúttal sikerült Lisszabonon és Prágán keresztül Budapestre érkezni minden barát és családtag örömére.

Az egész kaland konzekvenciája, hogy mint minden technikai sporthoz és emberi teljesítményhez magas szintű alázat, türelem és kitartás kell. Ezen a túrán a legfontosabb valóban a sokat hangoztatott "itt minden megtörténhet" és ezt a minden megtörténését kell nagyon rugalmasan, józanésszel, és ha lehet egy kis jókedvvel átélni. Életem legnagyobb élményének tudhatom ezt az alig több mint 1 hetet, szerencsének tekintem és jó hozzáállásnak, hogy a rossz szájíz helyett a pozitív dolgoknak maradt hely bennem, az út során is és itthonról visszagondolva is. Senkit nem tudnék sem elrettenteni, sem lebeszélni hasonló terveiről, természetesen magamat sem :) Valamint egyetértek korunk motorosos Hősével, Juhász Istvánnal: a motorozás és ezek a kalandok nem az élet értelme és céljai, csupán élmények, melyek megtöltik életünket.

Molnár Márk