Rossi nélkül

A 2000-es évek közepén egy barátom, akinek egyébként semmi köze a motorozáshoz, azzal jött haza olaszországi rokonlátogatásból, hogy: „nem tudod elképzelni, hogy az ottani gyerekeket se a foci, se semmi nem érdekli most, csakis ez a Rossi nevű motoros.” El tudtam képzelni…. Kevés olyan sportoló van, vagy volt ugyanis, mint Valentino Rossi. Nem csak a motorsportban, de bármely más sportágban is nagyon nehéz hozzá hasonlót találni.

Sok sportolót szeretnek, rajonganak érte. Mike Tysonnal mindenki szívesen pacsizna, Ronaldót milliók követik Instán, Federer minden lányos anyuka álma… óriási sztárok, rengetegen szeretik őket, és igazán ikonikus képviselői a sportáguknak. De Rossi valahogy más volt. Érte konkrétan megőrültek. Egymaga beemelte a mainsterambe a MotoGP-t. Egészen különös jelenség.

Rossi rengeteget nyert. A karrierje gyakorlatilag példátlan. Kilencszeres világbajnok. Ővé a legtöbb dobogós helyezés, legtöbb győzelem, a legtöbb pont, a legtöbb egymást követő évben szerzett győzelem…  De ez csak egy része a történetnek. Rossi valahogy ezen túl is megmozdította az embereket. A sportba berobban fiatal srác laza volt, vidám, szenvedélyes, és pont abban az időszakban jött, amikor valahogy ez nagyon hiányzott a világnak. Rossi az egész MotoGP-cirkuszt egy partivá tudta változtatni, és eljuttatni olyanokhoz, akik korábban egyáltalán nem követték ezt a sportot. Azzal együtt, hogy az utóbbi 26 évet a kamerák előtt töltötte, nehéz megmondani, hogy mi a titka.

Biztosan benne van az, hogy olasz. Az olaszokat a világon mindenhol szeretik. Fura, de nem tudunk más ilyen nemzette mondani. Olyannyira, hogy ha az olaszok szeretik Olaszországot az nem nacionalizmus, hanem életvidámság. Rossi tipikus olasz volt, és ezt minden mozdulatában benne volt. Gondoljunk csak arra, mi lett volna, ha Rossi hirtelen elkezdett volna tökéletesen beszélni angolul? Valami nem lett volna rendben. Őt úgy lehet szeretni, hogy olaszul beszél angolul…

Ahogy egy „igazi olasztól” elvárható, Rossi mindig pozitív volt és szórakoztató. Mindenkihez tudott szólni, úgy, hogy közben nem sért meg senkit.  Neki nem volt elég nyerni, kellett még egy csavar annak a megünneplésébe is. De ha nem nyert, akkor is vidáman, pozitívan nyilatkozott. Egyszerűen szerették az emberek nézni. Szerették, hogy minden második vasárnap délután a sikerről, a pozitív életszemléletről szól.

Visszatekintve látható, hogy Vale felkészült sporttörténetből is. Michael Doohan valamivel korábban négyszeres világbajnok volt. Fényévekkel volt a mezőny előtt. Mégsem szerették. Doohan ugyanis elrajtolt, majd egy célegyenesnyivel nyert. Nem volt előzés, igazából verseny sem, vagy bármi látnivaló. Rossi nem akarta szétrombolni a versenyt. Rájött, hogy nem kell fél perccel nyerni - elég fél másodperccel. És akkor van verseny, és közdelem és csata. És mutatja a kamera is. A rajongók pedig jól szórakoznak, és szorítanak neki. Sőt imádják.

Plusz Rossi minden interjújában mond valamit, amitől érdemes odafigyelni, lehet rá emlékezni. A pályán ugyan ez: mindig történt valami, akkor is, ha sokkal gyorsabb volt a többieknél, és akkor is, amikor már a nyakán volt a következő generáció, vagy még azt követő generáció is. Az utóbbi 3 évtized legjobb csatáit Rossi produkálta. És nem azért emlékezetesek, mert Rossi az egyik résztvevő, hanem mert tényleg hihetetlen csaták.

És mindezt 26 éven keresztül csinálta. Azt mondják, hogy a motorkerékpár-sportban maximum 10-12-évet lehet a topon tölteni. Ez alatt kiégsz, megsérülsz, elveszíted a motivációd, lenyomnak a fiatalok… Rossinak ez 26 évig tartott. Többször márkát váltott, a környezete is picit megváltozott, számtalanszor szembe kellett néznie azzal, hogy ha nem alkalmazkodik, akkor itt a vége. Már 10 éve azon csodálkoztunk, hogy honnan a motiváció... De valahogy mindig sikerült előhúzni.  Rossi 433 MotoGP versenyen állt rajthoz. Mondhatnánk, hogy az utolsó év gyengébb volt, de igazából még a legutolsó versenyén is körönként csak 0,3 mp-re volt a világbajnok köridejétől.

Ráadásul ez a 26 év a lényeget tekintve szint észrevétlenül múlt el. Sok pályacsúcs, edzéselsőség, győzelem, bajnoki cím, vagy az évtizedeken át minden második hétvégén őt ünneplő százezres tömeg, vagy a saját csapat, iskola, és iszonyatosan vastag bankszámla. semmilyen nyomot nem hagyott rajta. Nem voltak kínos esetek, sztárallűrök. Rossi 26 év után is pontosan ugyanaz maradt, aki először besétált a MotoGP-depóba 1996 tavaszán: egy igazi olasz csibész, aki egyszerűen hozzánőtt az emberek szívéhez.

Kép: Petró Lajos, Instagram